KOSZTICSÁK TIMÓT HALÁLA,  AVAGY A MENNYORSZÁG NEM ÁTJÁRÓHÁZ
(1987, átdolgozott verzió)

Koszticsák Timót. Szürke hétköznapi ember volt . Egy kisvárosban, Karcagon élt macskájával, amely olyan öreg volt, hogy csókolommal kellett neki köszönni. Foglalkozása: titkár a Polgármesteri Hivatalban, természetesen nem a polgármester mellett. Barátja egy volt, bár vele csak arról beszélgetett, hogy a meteorológia már megint tévedett és Tikday Eufrozina már megint milyen ruhát vett föl.  Ez a sokoldalú barát, Ebergényi Ödön.
                A nőkhöz való viszonya majdnem egyenlő volt a nullával. Ez a majdnem, Szekulesz Klotild volt. Ő sem volt színesebb pont az életben, mint Koszticsák. A  cukrászdában találkoztak néha és ott beszélgettek, de Klotildnak csak az járt a fejében, „ez az ürge le akar fektetni.” Ezért, ha lehetett, megpróbálta elkerülni Timótot.
                Egy novemberi estén Koszticsák Timót és Ebergényi Ödön versenyt ivott a Zöldfa kocsmában. Koszticsák a harmadik, Ebergényi a negyedik felesnél tartott.
                - El kell mondanom valamit. – jelentette ki Koszticsák, majd felhajtotta a negyedik fél deci pálinkáját. – De, remélem nem fogsz kinevetni!
                - Nevettelek én már ki téged valaha? – kérdezte enyhén felháborodva Ebergényi, és ismét magába öntött egy felest.
                - Hát ide figyelj, Ödön! Öt éve dolgozom egy időgépen és most elkészült. Ezt azért mondom… - kezdte volna, de „világhírű” barátja röhögése félbeszakította.
                - Megnyertem a versenyt! – bődült el Ebergényi – Nem vagy jó formában. Már 2 dl barackpálinka után félrebeszélsz.
Ebergényi tovább röhögött, ami meggyőzte Koszticsák Timótot, hogy ennek az idiótának nem fog tudni elmagyarázni semmit. Ráadásul barátja előtt már hat darab felespohár sorakozott. Ha nem Ebergényinek, akkor majd Szekulesz Klotildnak mondja el, amit akar.
                Klotild először nem akarta beengedni, de aztán megesett rajta a szíve Timóton, aki olyan letörten állt az ajtóban, mintha egy hete mindennap csak közszolgálati hírcsatornát nézett volna.
                - Drága Klotild! Fontosat kell mondanom magának. Én terveztem egy időgépet.
                - Kifelé!!! -  kiáltotta Klotild és felkapva egy párnát, a Metallica dobosát megszégyenítő ritmusban kezdte verni Timót fejét. Aztán kituszkolta az ajtón és lelökte a lépcsőn. „Miket ki nem talál, csak azért, hogy lefeküdjön velem.” gondolta, miközben megvárta, hogy Koszticsák eltűnjön a szomszéd utca sarkán.
                A férfi összetörten rótta az utcákat, közben három megállapítást tett.
1. Ebergényi hülye.
2. Klotild hülye.
3. Senki sem fogja tudni mi történt velem, ha nem térek vissza az időgépemmel.
                Visszatért a Zöldfába, hogy vegyen egy üveg bort, ahol ismét három észrevétele volt.
1. Ebergényi már totál részeg.
2. Már javában meséli haverjainak a fölötte aratott győzelmét.
3. Nem csak, hogy hülye, ő a tökéletes hülye.
                Hazaballagott az üveggel és belevetette magát a foteljába. Megitta a bort, majd kiment a kamrába ital után nézni, mondván, bánatában leissza magát. Talált egy üveg konyakot, így hát folytatta az ivást. 11 órára a delirium tremens állapotába került.
                Reggel, mikor felkelt, egy sajnálatos dolgot kellett felismernie. Másnapos. Az időutazást ezért délelőttről délutánra halasztotta. Mosakodás közben rádöbbent, milyen furcsa dolog, hogy senki nem tud a természettudományok iránti vonzalmáról. kivéve a könyvtáros kisasszonyt, aki mindig csodálkozva nézte, mennyi tudományos könyvet visz haza. A szülei már meghaltak. Közelebbi kapcsolata, csak Ebergényivel van. Talán, ha nem ismerkedik meg vele, egy korty alkoholt sem ivott volna életében.
                - Én vagyok az az ember, - mondta tükörbeli arcának – aki tíz évvel iskolái befejezése után döbbent rá, hogy pályát tévesztett. Mégpedig csúnyán.
                Koszticsák tulajdonképpen egy zseni volt. Ez mi sem bizonyította jobban, mint az időgépe. A gép próbáját már megtartotta két napja, mikor egy órát beszélgetett két órával fiatalabb önmagával. Délutánra valamennyire rendbe jött. Körbejárta a lakást, majd nyakába akasztotta az aktatáska nagyságú időgépet. A következő dátumot ütötte be: 1945 április 4. Kinézett az ablakon, melyen vakítóan tűzött be a nap. Kis idő múlva, mikor újra látott rendesen, megnyomta az indítógombot.
                Hirtelen sötétség borult rá, majd néhány másodperc múlva, ugyanilyen hirtelen kivilágosodott minden. Egy narancssárga mezőn találta magát, amelyet valami ismeretlen anyag borított. A mezőn rózsaszín kőszerű képződmények voltak, amikről szintén nem tudta megállapítani, miből lehetnek. Az ég és a nap normálisnak tűnt. Töprengve nézelődött, közben három magyarázatott képzelt el.
1. A jövőbe jutott és atomháború volt. Vagyishogy lesz
2. Az időgép hallucinációkat vált ki belőle.
3. Valami biztos, hogy nem stimmel.
                Újabb dátumot ütött a gépbe. Az indulás dátumát. 1987 április 25. Megnyomta az indítógombot. A már ismert fényhatások után egy füves tisztáson találta magát. Néhány méterre tőle, félgömb alakú ház állt. A ház előtt egy férfi.
                -Üdvözlöm önt! – mondta barátságosan a férfi.
                „Még mindig hallucinálok?!” gondolta dühösen Koszticsák
                - Na, viszlát! – kiáltotta és ismét aktivált a z időgépet, de nem történt semmi. Ugyanott maradt. Az idegen lassan odasétált hozzá.
                - Innen nem lehet sehová menni. Ez a Mennyország. Légy nyugodt! Megérkeztél.
                - Inkább diliháznak tűnik. – vetette oda Timót, miközben különböző dátumokkal tovább próbálgatta működésre bírni gépét. – Miért ne lehetne innen elmenni?
                - Uram, ön meghalt. Én azért vagyok…
                - Bocsánat! – Koszticsák egy pillanat alatt lemerevedett – Hogy mit csináltam???
                - Megismétlem. Ön meghalt. Én azért vagyok itt, hogy az újonnan érkezetteket bekísérjem Szent Péterhez. – mondta az idegen és a félgömb ház felé mutatott.
                - Rendben. – jelentette ki megadóan Timót.
                - Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Redele Bonifác
                - Koszticsák Timót. És egyáltalán nem örülök a megismerkedésünknek.
Elérték a házat közben. Beléptek. Selymesen fehér,  dísztelen falak, középen díszes trón, benne egy férfi. Feltehetőleg Szent Péter.
                - Üdvözöllek Koszticsák Timót a Mennyországban!
                - Jónapot! – dünnyögte az „időutazó”.
                - Tudd meg, - kezdte Szet Péter – hogy nem hallucinálsz. Mindössze az történt veled, hogy az idő helyett a dimenziókban utaztál. Gondolom hallottál már a párhuzamos világokról?
                - Valamennyit igen. De, ha ezekben a párhuzamos világokban ugráltam, hogy lehet, hogy a próbánál sikerült az időben utaznom? Másik kérdésem meg az lenne, hogy-hogy nem tudtam innen elmenni újabb dátum beállításával?
                - A válasz egyszerű. A géped csak akkor tud az időben utazni, ha kis időintervallummot állítasz be. Több éves távolságokat akarsz utazni, akkor már a dimenziók közt ugrálsz csak, de a jelen időben. És azért nem tudsz innen elmenni, mert ez egy védett dimenzió, ide csak egy út vezet, és az csak befelé létezik.
                - De hát a halottaknak csak a lelke száll fel, a test lent marad. Kell, hogy legyen valami mód a visszajutásra. Hisz én teljes emberi lényemmel itt vagyok, nem csak a lelkemmel.
Koszticsákon egyre jobban erőt vett a kétségbeesés. homloka és tenyere már csupa víz volt.
                - Abban igazad van, hogy a földről, csak a lelkük száll ide az embereknek. De amint lelkük ideért, anyagiasodik és már tejes emberi mivoltukban vannak itt. Most Bonifác elkísér a házadba. Ne felejts el azt, hogy itt nálunk a boldogság kulcsa az egyenlőség és a gondtalanság!
                Hosszasan gyaloglás következett, és közben Koszticsák fejében kavarogtak a gondolatok. Egyik egyre erősödött benne.
„De én mégsem haltam meg. Valamiféle kapcsolat van az élet és a Mennyország között. Ha ide el lehet jutni, akkor vissza is lehet menni. Valójában én még minden tekintetben élek.”
Hirtelen felismerés hasított belé. Visszacsatolásos kapcsolat van a két dimenzió között. Úgy döntött, azonnal kipróbálja. Előhalászta zsebkését, kinyitotta a legnagyobb pengét és nagy erővel a szívébe vágta. Minden elhomályosult. Szédülni kezdett és gyomrában furcsa émelygést érzett. Majd minden előzetes jel nélkül, hirtelen kitisztult a látása. Ismét a lakásában volt. A nagy feszültség azonnal feloldódott benne, leroskadt az ágyra és rögtön el is aludt. Tíz óra múlva kelt csak föl.
                - Ki az utcára!- kiáltott fel és már rohant is ki.
Hatalmasakat szívott az enyhén benzingőzös levegőből, ami roppant nyugtatólag hatott rá. Úgy döntött, ünnepi vacsorát tart, így az étterem felé vette az irányt. Már majdnem odaért, mikor egy háromszintes ház tetején, az egyik, legutóbbi vihar által megtépázott cserép rögzítése végleg megadta magát a közepesen erős szélrohamoknak, leszánkázott társain, hogy aztán a járdán sétáló Koszticsákot pontosan fejen találja, aki előtt minden elhomályosult.
                Mikor ismét visszanyerte az látását, Redele Bonifácot látta maga mellett.Bonifác kedvesen mosolygott, majd így szólt:
                - Okos ember volt maga. Sajnos innen nem lehet szabadulni. Esetleg feltámadáskor. Szent Péter elnézését kéri, hogy ilyen eszközökhöz kellett folyamodnia. Mehetünk az új lakhelyére?

(Az eredeti novella megjelent, az egri Gárdonyi Géza Gimnázium. Lámpás című lapjának 1987/2 számában)